itt bemutatkozom, mert tudom, hogy neked sem mindegy, hogy ki kísér téged azon az úton, ahol önmagadhoz kerülsz közelebb. Ez a közeledés hol örömteli és felszabadító, máskor nagyon fájdalmas tud lenni. Nem mindenki való mindenkihez, fontos, hogy hozzád illő segítőt válassz, ezért tartom fontosnak, hogy megismerd az én utamat.

Kamasz koromtól érdekelt a belső működésem, de az önismerettől az még nagyon messze volt – tizenöt évesen agykontroll tanfolyamra mentem teljesen saját ötlettől vezérelve. Aztán jó sokáig feledésbe merült ez a téma, jöttek a buliévek. Első gyermekem születésekor mozdult meg bennem valami, s terelt a kötődő nevelés felé, s azon kaptam magam, hogy Beszélj úgy… olvasóköröket tartok (engedéllyel:). Ezen a pályán terveztem továbbmenni, el is végeztem egy EMK (Erőszakmentes Kommunikáció) Életkerekítő játékvezetői képzést, ahol felismertem, van egy másfajta működés, mint amiben eddig léteztem. Még nem tettem teljesen magamévá, de bekerült az eszközök közé. Emlékszem, ahogy ámulattal néztem, ilyen is van… Ítélkezésmentes együttlét. Elfogadás. Láttam, elhittem, de még nem tartottam ott, hogy teljesen jól integráljam. Később egy nagy, félelmekkel teli elhatározás után másfél évig jártam egy pszichodráma csoportba, aminek emlékszem, minden másodpercét kihasználtam, csak úgy szívtam magamba önmagam megismerését. Ott valami megváltozott bennem, megerősödtem és végre ki tudtam mondani – komoly árat fizetve – az életemért én vagyok a felelős. Szabadon dönthetek. Fájdalmas ez a szabadság, de akkor másodszor is felnőtt lettem. Kanyargott az utam, a közösség minden formája éltetett: közösségi kertet hoztam létre, Ökokört vezettem, aktív közösségi életet éltem, központi szerepeket vállaltam, sőt második gyermekem születése után Gödöllőn elvégeztem egy ökogazdasági képzést is – ez fontos volt mind a közösségeim, mind a növényekhez, környezethez való fordulásom minőségében. Gyermekeim Waldorf intézményekbe járnak (jelenleg oviba, általánosba és gimibe is, van itt minden), ami szintén meghatározó része az életemnek. Az ott megismerteket lassanként beépítettem a hétköznapjainkba, ünnepeinkbe. A rendszer működött, amit mondtak, működött, ahogy éltünk, működött… méghozzá csodálatosan. És szépen lassan én is átalakultam, felvettem ezt a ritmust, az évek során egyre és egyre több miértet értettem meg. Ott semmi sincs véletlenül, minden egy nagyon alapos, tudatos rendszer része. Mindeközben én bútorfestéssel kezdtem foglalkozni, s tehetséges is vagyok, hatalmas örömömet leltem/lelem az alkotásban, a bútorfestő workshopok, amiket éveken át tartottam hétvégente, meghatározták a további pályámat (is:). Ezeken az alkalmakon figyeltem meg, hogy mennyi hasonlóság van a festési stílusunk (festéshez való hozzáállás inkább) és az életünk között. Elkezdtem ezzel kísérletezni, s felfedeztem, milyen gyógyító, felszabadító, helyreállító erők vannak a festésben. Tudni akartam, hogy működik ez, hogy lehet még jobban előcsalogatni az alkotás gyógyító erejét. Annyira erős volt bennem a vágy erre, hogy rég félbehagyott diplomáimat (művészettörténész és tanár) emiatt fejeztem be. Így keveredtem 2019-ben a KKM művészetterápiás másoddiplomás képzésére – ekkor lettem várandós harmadik gyermekemmel, költöztünk új házba, hát sűrű volt akkoriban az élet. Az első év témája az évkör és a lelki életünk analóg viszonya volt. Elvarázsolt. Folyton fedeztem fel, hogy a gyerekeim mi mindent csinálnak oviban, suliban, amiket én is ott… És “hiába” éltem egész életemben a Dunától párszáz méterre, vagy töltöttem a kertben, természetben az életem jelentős részét, mégis ez a fókuszált figyelem kellett, hogy felfedezzem a természet működését. Hihetetlen, nem? Voltak időszakok, amiket kifejezetten gyűlöltem az évben, semmirekellő, felesleges részek voltak ezek, szenvedtem is bennük. Nagyon fontos megtapasztalás volt megérteni, hogy mi szerepük az évben, életemben ezeknek az időszakoknak. Ma már szeretem és hálás vagyok, hogy vannak. Folytattam ezt a képzést, ahol szintén művészetterápiás eszközökkel tekintünk rá fontos kapcsolatainkra és az egész életutunkra. Ezek már személyesebb, mélyebb folyamatok. Mindeközben jártam Bodywork foglalkozásokra is, ami hasonló módon nonverbális, mint a művészetterápia, ám ez egy mozgásos, test-érzékelős terület. Részt vettem több szomatodráma elvonuláson és egy-egy napos programon, ami a pszichodrámához képest nem hozott technikailag új felismerést, ám olyan csoportvezetőkkel találkoztam ott, akik segítségével bizony fordult az életem. Sok fontos ember, sok megtapasztalás, óriási önismereti felismerések érkeztek. Fontos ezeket leírnom anélkül is, hogy elmesélném a személyes élményeimet, mert hiszem, akkor lehetek jó segítő, ha magamért a lehető legtöbb módon és formában teszek. Nagy hatással volt még rám a düh-tréning, akár emberként, akár segítőként – elmentem hát többször is:) 

 2022-ben egy újabb művészetterápiás továbbképzés végzek, ahol kamaszkorunktól öregkorunkig megformálódott ideálképeink feltérképezése a téma. Ez egy olyan újabb rétege ennek a módszernek, ami jóval túlmutat a szavakon. És ezzel párhuzamosan “véletlenül” – ezt mindig leírom, mert nincsenek véletlenek, de annyira jó, hogy ezt hittem akkor – elkeveredtem egy biográfia csoportba “belső erőforrások az életútban” témában, ami körülbelül abban az ütemben haladt az életutamat tekintve, ahogy az ideáljainkkal haladtunk művészetterápián. Intenzív év volt ami a megéléseimet illeti, megdolgoztam az életutam többször is rendesen, s mellette már az évkör témában saját művészetterápiás csoportot is vezettem. Beszippantott a biográfia, egyre jobban kezdett érdekelni az antropozófiai háttér. Elmentem résztvevőként orvosi művészetterápiás festésre, részt vettem több autobiográfiai íráskurzuson is, ez utóbbit még a művészetterápiás csoportokban is tudtam hasznosítani. 2023. nyarán az Életút törvények – biográfia segítőknek képzésről már azzal a “tudással” érkeztem haza, hogy a helyemen vagyok. A segítő szakma felelőssége, teljes elfogadás és sok még ki nem nyílt ajtó, ezt hoztam onnan.
2019. év eleje óta veszek részt folyamatosan művészetterápiás önismereti folyamatban (magamon) és még mindig nem unom. Még mindig van új, még mindig hoz felismerést – igaz, ilyen sok év kellett, hogy ezek örömteliek és építőek legyenek, ne csak fájdalmasak. Mindemellett minden nektek tartott foglalkozás is hozzámtesz, minden vers, minden zene hatással van rám is, és minden megélésetek megérint és sokáig elkísér. Már tudom, melyik iskolába iratkozom be most és azt is, hogy hová szeretnék járni 2025-ben.
Úgy érzem, most három részem váltogatja egymást szép egyensúlyban: a hétköznapi (amikor anya vagyok, társ, barát stb), a segítő és a tanuló. Mindben egyformán hatalmas örömömet lelem és ezért nagyon hálás vagyok. A csodás családomnak, a nektek, akik jártok hozzám és magamnak is.

Hosszú ez a bemutatkozás, de hosszú az út is, amin eddig végigmentem… és még mennyi hátra van:)