Jópár éve – épp egy nehéz válási folyamatban voltam  – egy fesztiválon bekeveredtem egy művészetterápiás sátorba. A hátam mögött számtalan önismereti tapasztalással, beültem egy rajzolásra, bár külön fizetni is kellett érte és őszintén, el nem tudtam képzelni, mire jó ez. Babzsák, hátradőlés és innentől nem emlékszem semmire:) Volt valami vers. Hogy miről szólt, fogalmam nincs. Talán zene is volt. Nem, nem transzba estem, hanem a kimerültségtől elaludtam. Aztán hallottam a hangot, ami felszólít, hogy kezdhetünk rajzolni, megijedtem, hogy most mit kell csinálni, átaludtam a lényeget. Mindenki csendben volt, hát kinyitottam a szemem és nekiláttam. Vicces, mert kukk sötét volt, valami karácsonyfafüzérrel világítottak és olyan krétát adtak, amit előtte sosem használtam. Hogy mit kezdtem el rajzolni és miért, arról fogalmam sem volt, három kő a fűben. Nagy téma, gondolhatnánk. Ám én nagyon bele tudtam élni magam, tetszett az új technika. Dehát mégiscsak három kő a fűben, ez igazán nem egy komoly produktum. Amikor mindenki készen lett, kitettük a képeket – akkor már volt világítás, ez sokat segített:) – és mindenki elmondhatta, mi jut eszébe a másik ember alkotásáról. Ott ültem tizenpár vadidegen ember között, akik címszavakban, jelzőkkel, asszociációkkal körbeírták el elmondták az életem akkori állapotát. Tűpontosan. Úgy ültem ott, mint aki megsemmisült. Nem azért, mert baj volt a visszajelzésekkel, hanem azért mert úthengerként ment át rajtam a felismerés, hogy létezik egy módszer, ami ilyen gyorsan, ilyen észrevétlenül megmutatja, mi történik bennem (még akkor is, ha átalszom a verset). Micsoda eszköz, micsoda lehetőség! Nem kell többé nyögdécselve a szavakat keresni, megfeszülni abban, hogy fejezzem ki. Nem kell többé a lényeget keresnem, mert ott lesz minden. És amit láttam és amit mások láttak, a három kő, pontos képet adott arról, ami fontos.
Mellesleg két év múlva elkezdtem a művészetterápiás képzést is:) 
Azóta számlálhatatlan olyan élményem volt, ami az életemet mutatta, de olyan is akadt, ami a jövőbe tekintett, s később derült ki, hogy jobban kellett volna figyelni rá. 

Sok éven át bútorfestőként dolgoztam. A „múlt-jelen-jövő” alkotáson keresztül történő, önkifejezéssel keveredő lehetősége volt, ami a sodort és áramoltatott.. Benne volt minden, ami akkor éltetett: a múlt értékeinek megőrzése, integrálása, a környezetvédelem, a tudatosság, az alkotás szabadsága, a közösség adta erő és egy erős önkifejetési lehetőség, ami egyben önismereti munka is.
Hétvégente workshopokat tartottam felnőtteknek, ahol igyekeztem ezt a szemléletet, életérzést is átadni a technikai tudás mellet. Volt sok katartikus, felszabadítő, saját korlátaitokat átszakító pillanat, amikre mindig szeretettel emlékszem vissza. Megérkeztetek magyarázkodva, hogy„én csak pálcikaembert tudok rajzolni, bocsánat, hogy béna vagyok” és úgy távoztatok, hogy „Ezt itt én festettem, teljesen egyedül, ez vagyok én!„. Általatok élhettem meg én is, hogy az alkotótevékenység és a saját emlékeink, életeseményeink, megéléseink összekapcsolása micsoda gyógyító erővel bír. Elszántan kutattam a témát, s egyre inkább ebbe az irányba terelődtek a bútorfestő foglalkozások.

Aztán egy napon döntöttem: komolyabban is meg szeretném ismerni az alkotás és a gyógyulás kapcsolatát, a benne rejlő önismereti lehetőségeket. A Katarzisz Komplex Művészetterápiás másoddiplomás képzésre kezdtem járni, ahol első évben az évkör és lelki életünk kapcsolata volt a téma – már ez hatalmas felismeréseket hozott. Majd a fontos kapcsolataink, életutunk és végül az ideáljaink, identitásunk művészetterápiás feldolgozási lehetőségeit tanultam és tapasztalatam, ami mind egyre mélyebb és mélyebb megismerésekhez, tudáshoz segített hozzá. Megtapasztaltam és már meg is tanultam, hogy a szabad alkotásnak micsoda önkifejező ereje van. Hogy amire nincsenek szavak, az hogyan tud egy papíron, agyagdarabban csodálatosan kifejeződni. Mindehhez nem kell sem rajztudás, sem más dolog fejből “tudása”, a kéz vezet és ez csoda! Ami belül van, szavak nélkül, amit képtelenek vagyunk elmondani, az sokszor problémát okoz. Abban a pillanatban, ahogy lerajzoljuk, kikerül a fizikai térbe és máris lehet vele dolgozni, elkezdhet gyógyulni.

Azóta a művészetterápia számomra nem csak egy munka. Mégcsak nem is – pátoszosan – hivatás. Több annál. Amikor először hallottam a japán IKIGAI kifejezést, tudtam, hogy erre találtam rá.